„A történelemben azok a nemzetek maradtak csak fönn, amelyek kultúrát tudtak teremteni,” mondta a híres magyar író, Csoóri Sándor (1930–2016) 1992. szeptember 13-án Tallinnban, a Magyar Kulturális Képviselet megnyitóján mondott beszédében. Ez a beszéde megjelent – a vele egykorú Edvin Hiedel (1930–2012) fordításában – észt nyelven is, mégpedig a Piiririkkuja (m.: Határsértő) c., 2007-ben kiadott esszégyűjteményében.

Csoóri nagy rokonszenvvel viszonyult az észtekhez. Barátai, ismerősei közé tartoztak észt írók, akárcsak egyéb észt értelmiségiek. Ennek köszönhetően, megértette az észt néplelket is. És tudta, hogy az észtség egyik legjelentősebb ismérve, az észt tudás megléte (illetve annak hiánya). Az észt ember lelkéhez sokkal közelebb áll az a nem-észt ember, amely kiválóan megtanult észtül, továbbá keresztül-kasul ismeri az észt kultúrát, semmint a hivatalos nemzettárs, aki a hátát fordította a felmenői hagyatékának, esetleg még el is felejtette az anyanyelvét.

Csoóri továbbá azért fogta fel oly jól az észt nemzeti önazonosságnak a nyelvalapú mivoltát, mert nagyjából nyelvalapú a magyar nemzeti önazonosság is. Hiszen a történelem folyamán mind a szomszédos népek (tótok, szerbek, románok, horvátok, ruszinok, németek stb.), mind a távolabbi népek (görögök, olaszok, törökök stb.) tagjaiból történt a magyar nemzetbe való beolvadás. Valamennyien elsajátították a magyar nyelvet, a magyar hagyományrendszert, és a magyar politikai nemzet tagjaivá váltak, gazdagítva azt az eredeti népüknek a kulturális hagyatékából merített, különleges tulajdonságukkal.

Tipikus példa: a minden idők leghíresebb magyar költőjéként számon tartott Petőfi Sándor valójában velejéig szláv, mégpedig tót volt. Mindkét ágon (bár hosszú ideig úgy vélték, az édesapja szerb volt). Erről tanúskodik Petőfinek az eredeti neve: Alexander Petrovič is. Ettől függetlenül, ez a fajtiszta szláv ember oly jól tanult meg magyarul, hogy bekerült a magyar irodalomtörténetbe. És mint az 1848-as felkelés egyik kulcsalakja, bekerült a magyar politikatörténetbe is. (Életének záró, oroszországi szakasza alatt, megtanult verset írni oroszul is, azáltal visszatérve szláv gyökereihez.)

Ugyanerre hozhatnánk példákat az észt történelemből is. Itteni felsorolásuk azonban túl hosszú lenne, emiatt maradjon máskorra. Viszont elsődleges fontosságú itt az, hogy az ilyen személyek gondolatvilágát az észt nyelv, valamint az abból fakadó világszemlélet határozta meg. Azért, mert minden nyelv felépítése, annak sajátossága tükrözi tisztán a beszélőjének észjárását is.

„Nyelvében él a nemzet,” írta Kőváry László (1819–1907) magyar történész 1842-ben megjelent, Székelyhonról c. könyvében. Azóta számtalan alkalommal idézték ezt a mondatát a magyar nyelvi és kulturális térben. Azért, mert a szóban forgó mondat, a legpontosabban és egyben a legrövidebben adja vissza a nyelvalapú nemzet mibenlétét.

Kővárynak ez a mondása teljes mértékben az észt nemzetre is áll. Amíg az észt ember megőrzi észt tudását, addig észtnek minősíthető, és biztosak lehetünk az észtség további megtartásában. És minél többen akadnak olyan nem-észtek, melyek magas fokon tanulnak meg észtül, továbbá az észt nyelv sajátos felépítésének köszönhetően, „észtes agyfelépítésük lesz” (olvasd: elsajátítják az észt gondolkodási módot), és azáltal képesek lesznek észt szemmel nézni a világot, annál nagyobb lesz az észtség életereje ma is, a jövőben is.

Mondjuk ki őszintén: minden olyan észt ember, aki a vesztét jósolja az észt nyelvnek, és azt javasolja az észteknek, hogy azok – a „célszerűség és a jobb jövőkilátások érdekében” – helyettesítsék anyanyelvük szerepében az észtet valamelyik nagy nemzet nyelvével, az az észtség ellen cselekszik, az észtség ellenségeként viselkedik. És fordítva: minden olyan nem-észt, aki kiválóan megtanul észtǘl, meghonosodik az észt kulturális térben, és szóban és tettben egyaránt meggyőzően bebizonyítja, hogy az észt nyelvnek és kultúrának jó sorsa, nagyon is a szívügye, azáltal az észtség legnagyobb barátjává és bajnokává válik.

Az észtség vesztét jövendölő vészmadarak tevékenységének életidegen természetét, és egyben az észtség nagy életerejét értette jól Csanádi Imre (1920–1991) magyar író, műfordító és költő is, amikor az Észtek c., 1968-ban elkészült versében, annak zárórészét a következőképpen fogalmazta meg:

Feketén bömböl a Fátum:
Jaj minden apró népnek!

Nem felelnek az észtek,
teszik a dolgukat:
gátat vonnak szorgalomból,
gátat vonnak józanságból,
gátat vonnak áradó énekekből,
építik magukat parttá.

(NB! Ezt a verset Ellen Niit (1928–2016) ültette át észtre, aki élete folyamán, Petőfi verseiből is készített műfordításokat!)

Az észtek válaszát a feketén bömbölőknek és az észtség vesztét jósolóknak érdemes felidézni Anyanyelv napján is, az összes többi napon is. Felidézni gondolatainkban, hordani szívünkben, megvalósítani tetteinkben. Mindenütt, és mindig.